Február 14.
Valentin nap.
Jeges eső szerű undormány esik az égből, ahogy a bokáig érő saras tócsába persze hogy belelépve éppen lezárom a biciklimet a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kormányhivatal Szolnoki Járási Hivatal Foglalkoztatási Osztályának jobb napokat is látott kerékpár-tárolójához. Nem önszántamból kerestem fel ezt a remek helyet ezen a jeles napon: letelt az álláskeresési támogatásban részesülésem 37 napja, így személyesen kell tiszteletemet tennem, 1 azaz egy darab papír aláírásának céljából. Még januárban, regisztrációkor bepróbálkoztam az egyébként meglepően együttérzően viselkedő agyonhajszolt ábrazatú hölgynél, hogy nem-e lehetne-e ezt internetes jelentkezéssel letudni, mindannyiaunknak megspórolva a személyes találkozást. Nem lehet. Ha pénz van a dologban, akkor személyesen kell megjelenni. Oké.

A recepciós pulthoz lépve örömmel állapítom meg, hogy nagyjából tízen lézegnenek a gyéren világított  helyiségben, ebből kettő a pult mögött álló igencsak gondterhelt faszi. Az egyik éppen emelt hangnemben próbál lerázni valakit a vezetékes telefon túlsó végén, aki ugyancsak ordít, majd egy "Kérem ne raboljuk egymás idejét, jöjjön be személyesen ha levelet kapott" mondattal lerakja a kagylót, és elkezdi mondani a kollégájának, hogy mit képzelnek ezek. Én eközben ott állok, a tőlem telhető legudvariasabb köszönés után közlöm érkezésem okát: szeretnék eleget tenni megjelenési kötelezettségemnek, és átnyújtom az Álláskeresők Kiskönyve névre keresztelt füzetemet az ügyintézőm aláírásával és a dátummal, amit a telefonos mintha észre se venne, a másik pedig a telefonosra néz, hogy akkor ez most
- Jelentkezés lesz?
- Nem, lezárás. - Erre a nem telefonos a kezembe nyom egy agyongyötört laminált sorszámkártyát, amiről rögtön  eszembe jut, hogy otthonhagytam a kézfertőtlenítőmet, majd közli, hogy leghátul üljek le.

Ez meg is történik. A hivatal a jövő héten végre másik épületbe költözik, erről az kapun kifüggesztett A4-es papíron kívül a folyosón, hatalmas fehér zsákokban terpeszkedő irathalmazok és bontatlan papírkötegek is árulkodnak. Leülök a félhomályos váróterembe, ügyelve a többi álláskereső személyes terének tiszteletére, egy üres széksort keresve. Ekkor olyan dolgot teszek, amivel kivívom az ott várakozó ötven fölöttinek kinéző  tűzpirosra festett hajú hölgy és az addig üres tekintettel maga elé bámuló tizenéves roma fiú megdöbbenését: előveszek egy KÖNYVET és olvasni kezdem. Viszonylagos nyugalmam nem tart sokáig: a megkezdett Cortázar novella közepénél járva arra leszek figyelmes, hogy a roma fiatalember köp egy hegyeset maga elé, a turha nagyot csattan a járólapon, nagyjából egy méterre tőlem. Erre bezzeg senki nem kapja fel a fejét, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne ezen a helyen. Eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha a srác ugyanezt tenné valami irodai környezetben, ahová ez a hivatal kiközvetítené, már ha a puszta regisztráción kívül foglalkoznának bárkinek a bárhová történő kiközvetítésével. A következő fél órában az eddiginél is jobban próbálom kizárni a külvilágot és a könyvre koncentrálni (vagy hogy elhangozzon a sorszámom), ám ekkor megérkezik az a 10 fő közmunkás, akik a nagy fehér zsákok ügyében jöttek, hogy azokat átköltöztessék a másik épületbe. Ehhez mindenképpen szükség van arra, hogy üvöltözzenek egymással, valamint hogy egy szék segítségével sarkig kitámasszák az udvarra vezető ajtót, ahol egyébként egy a mázsát felülről karcoló amúgy nagyjából velemkorú éltes asszonyság éppen real time ordítva tudósítja otthon maradt hozzátartozóit a hivatalban történt fejleményekről. Miután a váróterem igen gyorsan a kintihez hasonló hőmérsékletűre hűl, visszaveszem a kabátot és a sapkát-sálat, reménykedve abban, hogy a hideg és a csíramentesnek távolról sem tekinthető környezet miatt nem betegszem le ezen a héten is, mint az állat. Ekkor megpillantom az ügyintéző hölgyet, akinél eddig is voltam néhányszor, bánatomra két nagy Tupperware dobozzal a kezében viharzik vélhetőleg az ebédlő felé. Amint az tudott, az ebédidő az fél óra, sok jóra nem számíthatok. Fél óra múlva vissza is jön, kimegy az udvarra dohányozni, majd vissza az irodába. Az olvasásba beleunva úgy döntök, hogy ideje inkább előszedni a füzetet, és dokumentálni a szociográfiailag igen gazdag környezetet. Az oldal felénél tartok, mikor behívtak, de nem a hölgy. Ahogy az lenni szokott, leülök az asztalhoz, a középkorú ügyintéző úr pötyög egy ideig a gépen, majd megkérdezi, hogy aktív korúak ellátását, ami 22 800 forint, szeretnék-e. Visszakérdezek, hogy az együtt jár-e közmunka kötelezettséggel, mert hogy közmunkás az még egyszer nem szeretnék lenni, majd egy csúnya nézéssel kísért igenlő válasz után nemet mondok, miközben az jár a fejemben, hogy mennyire szánalmas szituáció ez, hogy a rendszer szemében én is csak egy segélyeztett vagyok, mint akik a padlóra köpködnek és a telefonjukba ordítanak, akiket a társadalom megvet és aki akar, az talál állást, mert munkaerőhiány van, tehát hogy akinek nincs, az nem is akar, és hogy az egy munkakerülő, és hogy csak ne kelljen túl sűrűn ide járnom. Ezen a ponton a két órás várakozásnak és a nyomasztó helynek köszönhetően majdnem el is sírom magam. Utána belegondolok, hogy akkor TB mentesség sem jár, ezért próbálom a válaszomat igenre korrigálni, de már mindegy, különben is, a TB mentességet az ellátás nélkül is lehet igényelni. Még pár perc kattintgatás után készen is vagyunk, május 14-ig búcsút inthetünk egymásnak. Ha segélyt nem is kérek, az oly sokszor hangoztatott nyelvtanulási és szakmaszerzési lehetőségekre rákérdezek. Erre azt a választ kapom, hogy a lehetséges szakmák ki vannak téve a váróban, azt nézzem át, vagy a nagyterembe kérjek sorszámot és ott érdeklődjek. Az összefogdosott, rossz minőségű fénymásolatok tanúsága szerint lehetnék ács, bádogos, cipőkészítő, parkgondozó, nevelőszülő, tisztaságtechnikus (gondolom takarító), sőt, elvégezhetném a 7-8. osztályt is. Egyetlen képzésben láttam némi fantáziát, ez a gazdaságinformatikus volt, de az nekem túl reálos, úgyhogy marad a B terv, bármi is legyen az. Egy biztos, a május 14-et már nem jelentkezéssel szeretném tölteni.

Annyit azért örömmel állapítottam meg, hogy a hivatal mindenkivel egyenlően bánik, legyen az idős, fiatal, analfabéta, képzett, képzetlen: egy egység vagy a statisztikában, egy mappa a fehér zsákok egyikében, jössz, regisztrálnak, aztán jön a következő, és a következő, te meg hazamész, aztán három hónap múlva ismét megjelensz, vagy ha nem jelensz meg, törölnek a rendszerből.
Az ügyintézőknek amúgy minden elismerésem, el nem tudom képzelni, hogy milyen lehet ezen a helyen dolgozni, mikor nekem ez a jó két óra elég volt ahhoz, hogy teljes letargiában lépjek ki a kora délutáni szürkületbe, egy olyan helyről, ahol szinte vágni lehet a reménytelenséget. Én nem biztos hogy képes lennék ekkora közönnyel végezni ezt a munkát, bár gondolom a tapasztalat meg az évek megkeményítik az embert. Minden esetre nem szeretném kipróbálni, aminthogy a másik oldalon sem kívánok akkora rutinra szert tenni, hogy ne viseljen meg ennyire egy-egy ilyen látogatás.