Mi ahhoz képest tök jól elvagyunk. Teljesen jól.

Úgy tényleg, jól.

Csak hát a helyzet amiben vagyunk. Abban amúgy nem annyira könnyű.

Nincs semmi vészes, nem azért. Van hol laknunk, van mit ennünk, sőt, egyikünk még a vállalkozóit is ki tudta váltani, noha még nem igazán állunk meg a saját lábunkon, a szüleink, rokonaink rengeteget segítenek (lásd: van hol laknunk). Van rövid és hosszútávú elképzelésünk mivel szeretnénk foglalkozni - ha fellengzősen szeretnék fogalmazni (pedig nem szeretnék), akkor írhatnám azt is, hogy van egy álmunk, aminek megvalósításáért nap mint nap teszünk.

Az igényeink különben nem túl nagyok. Nincs szükségünk különböző fogyasztási javak birtoklásával és felvett viselkedésformákkal kifejezni társadalomban betöltött szerepünk fontosságát. Sokat sétálunk és kerékpározunk (semmibe nem kerül), szeretünk könyvtárba járni (olcsóbb mint minden könyvet megvenni), moziba is el-elmegyünk - főleg ingyenes vetítésekre - és ha sikerül kedvezményes jegyhez hozzájutni, akkor fürdőbe is. Káros szenvedélyeink nincsenek, fölösleges dolgokra már nem költünk, de ha valamit venni kell, akkor fontos, hogy az jó minőségű legyen, de általában ezt is megoldjuk alacsony költségen. Ruhát főképp a turiból, bármi egyebet csak akciósan, sok helyen megnézve, utánajárva. Igyekszünk tudatosan fogyasztani, ügyelve a környezeti fenntarthatóságra, meg ilyenek. Azt is tudjuk, hogy sokan ennél jóval több pénzből érzik az életüket sivárnak és nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nálunk erről szó sincs. A boldogság nem pénzkérdés. Minden nap történik valami érdekes, örülünk egymásnak reggel ahogy felébredünk, és este elalváskor is azt érezzük, hogy ez nagyon jó dolog. Hogy így megtaláltuk egymást.

Szerencsések vagyunk.

De néha elképzelem, mindketten elképzeljük, milyen lenne, ha a  mindennapjainkat nem hatná át a folyamatos bizonytalanság érzése, az állandó tervezés, hogy hogyan léphetnénk valahogy előre az önállóság irányába. A baráti körünkben állandó beszédtéma, hogy ki hogyan, milyen módszerrel húzza ki fizetésnapig, vagy ha megtörtént a baj - elfogyott! - hogyan lehet pár napig pénz nélkül boldogulni. Vannak köztünk szakmájukban dolgozó diplomások, diplomás pályaelhagyók, szakmával, sőt, hiányszakmával rendelkezők, és abban dolgozók, kényszervállalkozók és tartós álláskeresők, önmagukat tizedjére is átképzők, túlképzettek, alulképzettek, tapasztaltak és tapasztalatlanok. De akármilyen heterogén is a mi kis közösségünk, egy közös pont van, és az az állandó pénzzavar. Persze ki-ki a maga módján, van aki ügyesebb, ha beosztásról van szó, és igen, van olyan is, akinek bármennyi pénze lehetne, az sem lenne elég (de azért ez ritka, és egy idő után az ember jobbára megtanulja, hogy ne nyújtózzon tovább, mint ameddig az a bizonyos takaró ér). A másik az állandó bizonytalanság és kiszámíthatatlanság érzése. Hozzá lehet szokni amúgy, ami miatt talán méginkább para, ha belegondolok.

Mi vagyunk a késői huszasok és korai harmincasok.

Lassan úgy érezzük, talán ideje lenne családot alapítani, de elképzelésünk nincs hogyan, mivel jó részünk a szüleinél lakik, vagy olyan albérletben, ami miatt saját lakásra spórolni felér a lehetetlennel (másmilyen albérlet meg már nem is nagyon van). "Semmire" meg ez a generáció már nem igazán szül.

Itthon egyre kevesebben vagyunk. Főleg vidéken. Nem telik el úgy hónap, hogy valaki ne menne ki külföldre a tág ismeretségi körből. Nem ismerek túl sok olyan embert, akinek ne lenne kint közeli barátja, családtagja. Ha valaki elhagyja az országot, senki nem kérdezi már, miért. A kérdést inkább a maradóknak szegezik gyakran: ha ennyire nem boldogultok, miért nem mentek ki? Mintha ez lenne az egyetlen megoldás, mert ami itt van, az a többség szerint egyhamar nem változik.

Gyakran kapjuk meg, hogy mi, fiatalok nem küzdünk eléggé, hogy itthon csak az nem boldogul, aki nem akar dolgozni. Tévedés. De én megértem, mert könnyebb ezt mondani, mint beismerni, hogy komoly gondok vannak az országgal, mert azzal nem lehet semmit kezdeni, így meg legalább megvan hogy ki a "hibás".

A társadalmat átható apátia, a megosztottság, a folyamatos egymásra mutogatás, a bűnbakkeresés, a hit elvesztése hogy lehetne ezt máshogy is csinálni, már olyan méreteket öltött, hogy nem hiszem hogy van még innen visszaút. Talán ha nem mindenki csak és kizárólag a saját érdekeit helyezné előtérbe, hanem mondjuk képes lenne beleérezni magát mások helyzetébe. De az empátia a szűkös javak körébe tartozik manapság. Az emberek egy része pont leszarja, ha másokkal valami rossz történik, amíg annak következményeit ő vagy a hozzá közel állók nem szenvedik el. Ha valakit igazságtalanság ér, akkor az az ő baja, biztosan tehet róla. Ha kiállsz valami ügy mellett, ami nem érint személyesen, akkor minimum hülyének néznek, rosszabb esetben lenaivoznak/idealistáznak. Ha emiatt téged is hátrány ér? A te bajod, miért kellett beleszólnod, miért nem maradtál csendben, "minek mentél oda"?! A társadalomnak egyre inkább az a hasznos tagja, aki fogyaszt ha kell, bólogat vagy tapsol ha igény van rá, de legfőképpen kussol és tűr.

Tenni mit lehet ez ellen? Ha Te nem válsz ilyenné, akkor pontosan egyel kevesebben vannak. Meg kell próbálni kizárni a negatív dolgokat, keresni azt, ami jó. Küzdeni, és ha igazságtalanságot látunk, igenis kiállni, harcolni ellene. Na nem ordenáré módon, vádaskodva, verbális és egyéb agresszióval. Megfontoltan, kulturáltan, példát mutatva. Humorral.

Ha végképp nem megy, belefáradtál és van rá lehetőséged, akkor máshol. Másik országban. Mert egy életünk van, és végső soron mi vagyunk a felelősek érte, hogyan éljük.