Ugye te is voltál már így? Pörgeted a hírfolyamot: egyik ismerősöd nyaralni van - télen, a másikat eljegyezték, a harmadiknak gyereke született, a negyedik lediplomázott, az ötödik bekerült valami menő munkahelyre, a hatodik lakást vett, a hetedik éppen az évfordulóját ünnepli a boldog párkapcsolatában, a nyolcadik a sikeres vállalkozását menedzseli, a kilencedik önmegvalósít... Nekünk meg már régóta az a legnagyobb sikerünk, hogy egyforma zoknit vettünk fel reggel.
Megvan? Szerintem mindenki átélt már ilyet.
Ugyanakkor ott a másik oldal: az általánosban még menő osztálytársad, aki középsulit viszont leszarta, így szalagmunkás három műszakban egy gyárban, és az neki az ünnepnap, ha rendel egy pizzát és vesz hozzá egy "uras" sört (ami általában Dreher). Vagy a csaj, aki huszonéves kora végére már a harmadik válásán van túl, és mindegyik kapcsolatból született egy gyereke. Vagy aki már hatodik éve takarít budit Londonban, mert képtelen megtanulni elfogadható szinten angolul. Aki mélydepis posztokat oszt meg, mert már megint otthagyta valami gyökér csávó/csaj. Aki még mindig a szüleivel él, mert a közmunkás fizetésből nem nagyon futja albérletre. Vagy aki csak otthon ül és összeesküvéselméleteket oszt meg kétes hitelességű oldalakról. És így tovább, és így tovább.
De! Utóbbiakat nem vesszük figyelembe. Mert ők szerencsétlenek. Ők nem olyanok mint mi. Mi nem akarunk "olyanok" lenni. Mindenki sikeres akar lenni inkább, azokra hasonlítani, akiknek jó.
Ezt amúgy relatív deprivációnak nevezik (ami egy személy/csoport észlelt hátránya a többiekkel szemben), azaz a szomszéd kertje mindig zöldebb. Saját sikereinket, abszolút értelemben vett jó helyzetünket hajlamosak vagyunk kevesebbnek érezni, mint a másét. Azt elfelejtjük, hogy amit a közösségi oldalon látunk, az csak egy nagyon kis szelete a valóságnak. Az emberek általában azokat a pillanataikat osztják meg, amikor valami jó történik velük.
Vegyünk egy példát: X és Y párkapcsolata romokban hever. Hetek óta nem állnak szóba egymással, ha mégis, annak sincs jó vége. Úgy határoznak, hogy adnak egy utolsó esélyt a dolognak, és elmennek egy hosszú hétvégére. Az eredmény katasztrofális, de ha már ott vannak, Y úgy érzi, hogy ne "menjen kárba" az út, és hátha segít a kapcsolaton, gondosan dokumentálja, és kiposztolja facebookra, hogy "wellneszbe' cejelmemmel", amiből a többiek csak annyit érzékelnek, hogy X és Y boldogok, és még wellnesshétvégére is telik nekik. Aztán ha pár hét múlva megjelenik, hogy egyedülállók lettek, akkor rögtön átcsúsznak a másik oldalra, úgyhogy csak legyintünk egyet, hogy hát igen, úgy tűnik mégse volt az a kapcsolat annyira jó, de biztos valamit rosszul csináltak, így megy ez.
Egy másik példa: X egy multinál dolgozik, a munkatársai ott fúrják egymást, ahol érik, a főnöke kipécézte magának, a munkába majd' belepusztul, hogy fizetni tudja az amúgy négy másik emberrel megosztott belvárosi lakás bérleti díját. Az elmúlt két órát a mosdóba bezárkózva töltötte sírással, amikor hirtelen úgy érezte, hogy most van a legfőbb ideje megosztani egy idézetes képet, ami azt sugallja, hogy erős, hogy nem adja fel, hogy a sikerért meg kell dolgozni. Az éppen nyolc hónapja állást kereső Y-t ez a bejegyzés a sokadik sikertelen interjúról hazafelé tartva találja, és csak még egyet taszít rajta, hisz annak a másiknak milyen klassz és menő munkahelye van, és képes keményen dolgozni érte, míg őt most utasították el egy amúgy is elég szar helyről.
De nem csak a facebook-on találhat be az ilyesmi. Ez most egy friss, saját példa lesz, ami ennek a már régóta fogalmazódó bejegyzésnek megadta az utolsó lökést. Couchsurfing-en ránk írt egy ázsiai csaj, hogy Romániából jönne át Bulgáriába, néhány tippet szeretne tömegközelekdéssel kapcsolatban, meg ha ráérünk, akkor találkozhatnánk is, mert úgy látja a profilunk alapján, hogy lenne miről mesélnünk. Ilyenkor meg szoktuk nézni a profilt és amit találtunk, azután kb. úgy éreztük, hogy neki nem igazán tudunk újat mondani: több olyan ország van, ahol volt, mint olyan, ahol nem. Stoppolt közép-amerikai dzsungelben, az Andokban, járt Ausztráliában, meg még egy csomó olyan helyen, ahová nekünk csak a repjegy elvinné a féléves bevételünket. Pár percig néztünk is magunk elé, hogy mi mégis mi a fenének utazunk, sőt, írunk róla blogot, mikor ilyen emberek is vannak. Aztán nyilván leesett, hogy ez fullra nem számít, mert mi sem azért utazunk, hogy mások lássák, hanem mert jó, meg ezt szeretjük csinálni, úgyhogy megyünk. Ha "csak" Bulgáriába, akkor csak oda. Vagy ha Szolnokról a Mátrába, akkor oda. Mert jól mutat, ha valaki járt Indiában, de az az igazság, hogy mi nem vágyunk Indiába.
Szarul érezni magunkat amiatt, mert más eljutott valahová, ahová mi nem is akarunk, egyszerűen értelmetlen. De ha meg akarunk, akkor el lehet kezdeni nézegetni, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani, és siránkozás, neadjisten irígykedés helyett elkezdeni tenni érte.
Tévedés lenne az egészért a közösségi médiát hibáztatni. Működik ez offline is, de még hogy. Jó példa erre, mikor az idősek találkoznak, és mindenki elkezdi mesélni hogy kinek a gyereke, unokája mire vitte az életben. Ilyenkor hajlamosak egymást túllicitálni, hogy az enyémnek ilyen diplomája, olyan fizetése, ilyen szekrénysora, olyan autója van, stb. Hazatérve pedig elkezdik "ráolvasni" saját leszármazottaikra, hogy a másiké mennyire sikeres, sőt mennyivel sikeresebb. Minden családban akadnak ilyen "bezzeg ismerősök", akiket ha nem ismerünk, szívből utálunk, ha meg mégis találkozunk velük, akkor kiderülhet, hogy nekik is ugyanúgy megvannak a saját problémáik, nehézségeik, és hogy nem olyan disney mese az ő életük sem, ahogyan a nagymutter leírta.
Folyamatosan csak "felfelé" viszonyítani az örök elégedetlenség és boldogtalanság kulcsa. Ezt tudatosítanunk is kell magunkban. Meg kell tanulnunk észrevenni azt, ami saját életünkben éppen jó irányba halad. Ha nem halad jó irányba, akkor meg kell próbálni tenni valamit, hogy ez változzon. Ne meneküljünk önsajnálatba, önhibáztatásba. Fontosabb megtalálni azt, amit a helyzetünkből ki tudunk hozni. Nincs olyan helyzet, amiből valamit ne lehetne, ezt már nagyon sokan bizonyították. Nem akarom coelhós mélységekbe vinni ezt posztot, mert nem kenyerem az ilyesmi, szóval így a végére csak annyi, hogy ne vegyük készpénznek mások boldogságát néhány információ-morzsa miatt. A közösségi oldalakon mindenki (a nagy többség) a vele történt jó dolgokat osztja meg, ami egyébként rendben is van így. Próbáljunk meg inkább örülni velük, nyomjunk egy lájkot, fölösleges hibáztatni magunkat azért, mert a mi életünk másmilyen. Lehet hogy valaki éppen minket irigyel, ugyanúgy "ok nélkül".
Más dolog persze, ha ez a lehozódott kedélyállapot állandósul és látszólag nincs kiváltó oka. Mert akkor viszont kérjünk segítséget. A depresszió és az önértékelési zavarok ugyanolyan betegségek, mint ha valakinek lyukas a foga. Egyrészt nem gyógyul meg magától, másrészt nem "ciki" miatta szakember segítségét kérni.
Kép: Pexels
