Egy hét múlva ilyenkor már valahol Szerbiában zötykölődünk a hazafelé tartó busszal, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt kicsit összefoglalni, összegezni az elmúlt hét hónapot.

Előre szólok, hogy ez most kicsit személyesebb bejegyzés lesz, de mivel ez egy személyes blog, szerintem belefér. Nyugalom, nem lesz ilyen fellengzős, vonulj el  és akkor majd feltárhatod magadban lelked legmélyebb stb. stb. mély ezo szöveg, meg a világot sem terveztem megváltani, szóval olvass nyugodtan tovább!

Mint tudjátok (vagy nem), május elején Norbival Bulgáriába költöztünk, hogy részt vegyünk egy EVS projektben egy ifjúsági munkával foglalkozó egyesületnél. Én amióta az Európai Önkéntes Szolgálatról hallottam, azóta szerettem volna külföldön önkénteskedni, néztem is a projekteket folyamatosan, azonban elkövettem azt a "hibát", hogy először az országokra kerestem, ahová szívesen mennék, így viszont nem találtam olyan projektet, ami kellően érdekelt ahhoz, hogy eltöltsek fél vagy akár egy évet vele. A másik ok, ami miatt majd' 8 évig mégsem léptem az ügyben (de még csak pályázás szintjén sem), az az volt, hogy noha az EVS szolgálat (neked) pénzbe nem kerül, az EU biztosítja a szállást és az étkezést, téríti az utazást, sőt, még zsebpénzt is ad, valahogy azt éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak. Dolgozni kell, pénzt keresni, hogy később legyen saját lakás, egzisztencia, ilyenek. A "hippiskedés" többé nem fér bele.

Aztán ért néhány olyan hatás, ami alapjaiban rengette meg ezt a képet. Egyrészt már jó ideje úgy éreztem magam, mint egy egész kollégiumi folyosó által fél éve - nem csak mosogatásra - használt mosogatószivacs, amelyiken éppen áthaladt egy elefánthorda (már úgy energiaszintileg), ehhez képest rádöbbentem, hogy a fizetésem finoman szólva sem versenyképes a növekvő albérletárakkal szemben. Olyannyira nem, hogy egyre többször került szóba hogy ha így folytatódnak a dolgok, jobban tenném, ha visszaköltöznék a szüleimhez és elmennék megint közmunkásnak vagy szabadúszónak vagy részmunkaidőbe, bármi. Vagy amikor kiszámoltuk, hogy a havi nagyonmax húszezres megtakarításunkból körülbelül 50 évre lenne szükség egy normálisabb lakás önerejének kifizetéséhez. Egy szó mint száz, rájöttem, rájöttünk, hogy semmi jövőnk nincs Szegeden, de ha úgy nézzük nagyon az országban sem. Folyamatosan arról beszélgettünk, azt terveztük, innen hova tovább. Mivel mindketten szeretjük a szakmánkat (az eredetit és az "átképzettet" is), úgy voltunk vele, hogy most már jó lenne ebben tapasztalatot szerezni, úgyhogy a "menjünk ki valamelyik nyugat-európai országba mosogatni, aztán lesz valami", nem tűnt megfelelő választásnak. Nem is csak azért, mert az első havi albérlet kifizetése is gondot okozott volna. Közben mindketten folyamatosan néztük a lehetőségeket, egy-egy interjú is összejött, de olyan megoldást, ami a helyzeten lendített volna, nem sikerült találni.

Ebben a már hónapok óta húzódó helyzetben találtunk rá mintegy véletlenszerűen erre az EVS projektre, Tryavnában, Bulgária közepén. Korábban egyikünk sem járt az országban, és sanszos, hogy ha valaki megkérdezi melyik EU-s országba költöznék, nagyjából az utolsó három között lett volna Bulgária, de az utolsó ötben legalábbis. Mert azon kívül, hogy ott a tengerpart, meg hogy az EU legcsóróbb tagállama, sokat nem tudtam róla. Viszont pont ezért eléggé egzotikusnak tűnt, cirill betűk, szocialista építészet, na meg nem utolsó sorban nagyon megfogott a projekt. Ifjúsági munka, környezetvédelem, fenntartható életmód, kreatív workshopok, mindez angol nyelven, na meg sok-sok utazás. Szóval egyszerre volt ez kalandvágy és menekülés, kicsit a menekülés javára. Egyszerűen több minden szólt mellette, mint ellene. Csináltunk amúgy SWOT elemzést a menésre és a maradásra is. Egy hét gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy belevágunk, utána pedig a "nulláról" kezdünk mindent: hazaköltözés, munkakeresés vagy vállalkozóvá válás, ha nem működik, akkor pedig ismét külföld.

Mint kiderült, a projekt során a szállás mellé biztosított fejenként 180 eurós kaja- és zsebpénzből jobban kijöttünk, mint a fizetésből Magyarországon, némileg kevésbé aszketikus életstílus mellett, plusz tudtunk egy kicsit félretenni is, hogy otthon ne teljesen nulláról kelljen kezdeni. Kicsit durva, mikor rádöbbensz, hogy az EU kelet-európai országokra megállapított létminimumából jobban élsz, mint otthon a szakmádban dolgozva. Az önkéntes munka mellett ugyanakkor volt időnk a saját dolgainkkal, önképzéssel is foglalkozni. Az otthonról hozott munkamorálunkon, lendületünkön és gyorsaságunkon amúgy megdöbbentek, és nem csak azért, mert előfordulnak önkéntesek, akiknek egyetlen életcélja a délig alvásban és a sorozatnézésben merül ki. Ezalatt a bő fél év alatt többet utaztunk, mint amennyit otthon két év alatt tudtunk volna. Ha már csak annyi előnye lett volna, hogy a három évnyi stresszes, bizonytalan időszakot lezárva kicsit kifújjuk magunkat, és nyugodtan tervezhetjük a továbbiakat, már akkor is megérte volna. Emellett viszont sokat fejlődött az angoltudásunk, közvetlenebb és természetesebb módon használjuk a nyelvet (főleg szóban), rengeteg új kontaktunk, ismerősünk, barátunk lett.  Norbi megtanult kiadványt szerkeszteni és videót vágni, én megtanítottam egy csomó embert horgolni, filcállatokat varrni, workshopot szervezni és vezetni, továbbá mindketten gyakoroltuk a "public speech"-t, ami egyikünknek sem nagyon ment eddig. Megismertük egy másik ország kultúráját, ami a vártnál kevésbé különbözik a miénktől. Ha az ember egy teljesen idegen nyelvű országban képes intézni a napi ügyeit (bevásárlás, piac, utazás), az az önbizalmán és a problémamegoldó képességén is nagyot dob. Noha hét hónap nem elég egy nyelv nulláról való elsajátítására (főleg ha az előírt száz órából csak hat van megtartva), azért a cirill betűt már magabiztosan olvassuk, és egyszerűbb párbeszédekben már nem az az egyetlen dolog amit mondani tudunk, hogy "elnézést, nem értem". Az országban egyébként hazánkhoz hasonlóan siralmasan kevesen beszélnek angolul, ami szintén serkentőleg hatott a bolgár nyelv terén elért fejlődésünkre. Egy alapfokút legalább jó lenne majd letenni, de meglátjuk. Az viszont biztos, hogy Bulgáriába vissza fogunk térni, és ajánljuk mindenkinek, hogy látogasson el ide.